Május végén megérkezett a kánikula. Fülledt meleg nehezedett rá mindenre, megszakítás nélkül egészen szeptember végéig. Az emberek, mint a halak a főzni feltett vízben, amelyben az első buborékok már a felszín felé úsznak, még inkább lelassították lépteiket, állandóan leeresztett szemhéjaikra rátelepedett a fáradtság és a látninemakarás vágya. Mások, a délután hatkor sétálni indulók, nem halakra, hanem erdei szalonkákra emlékeztettek, amint holtukban feldaraboltatnak egy vadászkéz által.
Időnként Afrika irányából erős, tüzes szél fújt, a rettegett déli szél: izzott a tér, a mezítlábas gyerekek reggel útnak indulva felkiáltottak, úgy égette a sarkukat, mintha a kemencepadkán futkostak volna. Nemsokkal később újságpapírba csomagolt lábbal, lassan és óvatosan jártak, követték őket a negyed gazdátlan kutyái, amik ezekben a napokban szelídek és fáradtak voltak, a gazda szeretetére szomjazók. Catania lakosai a tengerparton kerestek menedéket, ahova lassú és zötyögő villamosok sora vitte őket, olyanok voltak, mint a kosarak, amelyekben a tyúkokat szállítják a szekerek tetején egyik faluból a másikba.
Három napon át fújt a déli szél, aztán abbamaradt, és megjött a sirokkó. Kevésbé volt erős, de annál inkább kifinomultabb az emberek gyötrésében. A levegő kiüresedett, és az agyvelők, Masolino Ricasoli, az egész Olaszhonban híres, fiatal helyi humorista, jelenleg milánói lakos, szellemes szavaival élve, „az agyvelők úgy felszálltak a koponyákban, mint szénsavas víz az üveg nyakában, amelyből kirepült a parafadugó”. A tenger vize mocsarassá és nehézzé vált, és a pára miatt az embernek az volt az érzése, mintha egy denevér hasára tette volna a kezét.
(Vitaliano Brancati: Gli anni perduti)
